Szerzői név nélkül megjelent 36 számozatlan levélen. Latin-magyar bilingvis. Pázmány Péter legritkább munkája, a 17. századi ellenreformáció és a Habsburg-párti propaganda egyik legjelentősebb röpirata, melyet a bíboros fölényes intellektusa, a terjedelmében is rendkívül feszes, arányos körmondatai és a szigorúan logikus felépítés teszi a korabeli magyar politikai és hitvitázó próza mai napig élvezetes, klasszikus darabjává.

Pázmány Péter művének közvetlen előzménye a Kassán megjelent, Alvinczi Péternek tulajdonított protestáns röpirat, a Querela Hungariae (Magyarország panasza), amely Bethlen Gábor 1619-es Habsburg-ellenes hadjáratának igazolására készült, és az országra zúduló sérelmekért kizárólag a katolikus papságot tette felelőssé.

Az újabb kutatások rávilágítottak, hogy Pázmány válasza a teológiai és történeti érvkészletet, valamint a klérus vádolását nagyrészt figyelmen kívül hagyja, és valójában sokkal inkább a rendek 1619. novemberi politikai iratára, az Ordinum regni Hungariae ad propositiones in Comitiis Posoniensibus anni MDCXIX. responsum et attestatio című szövegre felel, amely a teológiai kereteket mellőzve a II. Ferdinánd által megszegett koronázási feltételekre és a természetjogból levezetett ellenállási jogra hivatkozva indokolta a felkelést. A Querela teológiai jellegű cáfolatát valójában Balásfy Tamás adta meg 1620-ban megjelent Apologia című munkájában.

Pázmány teológiai és politikai gondolatmenetét a Rómabeliekhez írott levél bibliai passzusaira (Róm 13) építette, hangsúlyozva az alattvalók istenfélő engedelmességét a világi uralkodóval szemben. Értelmezésében a királyi hatalom egyetlen valódi korlátját az etikai normák és az egyház lelki hatalma jelentik; így Bethlen és a rendek fegyveres fellépése az istenfélő engedelmesség törvényét megsértő, jogosulatlan lázadás. Különösen súlyos bűnnek tartotta a felkelést azért, mert álláspontja szerint kétszáz éve nem uralkodott olyan szilárd béke az országban, mint amit a császár az utóbbi években a zsitvatoroki béke megújításával és az Erdéllyel kötött egyezségekkel megteremtett. A törvények által biztosított vallásszabadság elvét Pázmány elvi síkon elismerte, ám határozottan elutasította, hogy erre hivatkozva a protestánssá vált jobbágyok és rendek erőszakosan elfoglalhassák a katolikus templomokat vagy megnyirbálhassák a papság jövedelmeit. (Bitskey, 2015., Heltai János,1994.) 

Külön módszertani és retorikai érdekesség, hogy a legújabb eszmetörténeti kutatások miként világítanak rá e röpiratháború szimbolikus nyelvhasználatára és metaforikus polemikájára. A korabeli politikai propaganda sajátosságait jól szemlélteti a Querela Hungariae és az arra adott katolikus válaszok állatmetaforikája, különösen a farkas-szimbólum szembenállása. A Querela a jól ismert latin közmondásra („A farkas a szőrét szokta változtatni, nem az erkölcsét”) hivatkozva vádolta a katolikus klérust azzal, hogy bármilyen alakot is öltsön, természeténél fogva veszedelmes az országra. Míg a papságot védelmező Balásfy Tamás az Apologia pro clero lapjain ezt a képet ízekre szedve fordította vissza a kálvinista prédikátorok ellen, addig Pázmány Péter a Refutatióban egy másik klasszikus toposzhoz, Aiszóposz fabulájához nyúlt: érvelése szerint a protestáns ellenfelek viselkednek farkasként, amikor felzavarják az államélet tiszta vizét, majd a zavarosban halászva a vétlen bárányt – azaz a katolikus egyházat és az uralkodói hatalmat – teszik felelőssé a tetteikért. /Politikai nyelvek a 17. század első felének Magyarországán/

20. századi bőrkötésben, a gerincen aranyozott címfelirat. Jó példány, árverésen csak egyszer szerepelt, közgyűjteményben két példány ismeretes. 

RMNy 1202., RMK I 506., RMK II 408.