A javításokkal ellátott kézirat eddig ismeretlenségben rejtőző sorainak feltárása a magyar irodalomtörténet jelentős dokumentumává, egyben árverésünk egyik legbecsesebb tételévé emeli darabunkat, amely a „Járkálj csak, halálraítélt!” című kötet fontos alkotása (nem véletlen, hogy a kötet végén, a címadó verssel közös oldalpáron jelent meg).
A kötet:
Radnóti az „Újhold” megjelenése után közel egy évvel jelentkezett az újabb verseskötettel, életművének egyik kiemelkedő darabjával. Pályája ekkor már emelkedőben volt. A Népszava 1936. január 14-i számában a lehetséges Baumgarten-díjasok között említette, Kassák Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula és József Attila mellett. Így az sem véletlen, hogy a „Járkálj csak, halálraítélt!” a Nyugat kiadásában jelent meg (korábbi kötetei a Kortárs, a Fiatal Magyarország, illetve a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához kötődnek).
A versek vezérmotívuma az elmúlás, hiszen születésükkor a költő mindennapjaiba már beépült a kiszolgáltatottság és a haláltudat, így az áthatotta költészetét. Bálint György, korának elismert kritikusa kétszer is írt Radnóti új könyvéről (a Pesti Naplóba 1936 novemberében, valamint a József Attila által is szerkesztett Szép Szóba 1937 februárjában). Az ő szavai szerint: „Nem tudok szabadulni ettől a verskötettől – de nem esztétikai okokból vagy legalábbis nemcsak ilyenekből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél – talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. [...] Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellágyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt, néha még a jövőre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön.”
A mű:
Az Elégia nyomtatott formában elsőként az 1936 novemberében megjelent kötet 44. oldalán kapott helyet. A keltezés alapján (1936. október 23.) úgy tűnik, hogy a költemény az utolsó pillanatokban született, Radnóti azonban megfelelőnek találta, hogy szerepeljen a közelgő kiadásban. Elképzelhető az is, hogy kifejezetten a verseskötet és a kompozíció kedvéért – mintegy lezárásként – írta, hiszen az abban felvonultatott darabok tekintélyes része érzelemmel átitatott, egyre komoruló tájkép. Mondanivalójuk belekapcsolódik a tájba, így a szerző a haldokló természetet mint képi eszközt használja érzései kifejezésére.
A kézirat:
Darabunk a ritka Radnóti-piszkozatok egyike. Közismert, hogy a szerző többnyire csak tisztázatokat őrzött meg, így egy javításokat tartalmazó kézirat felbukkanása mindig rendkívüli jelentőséggel bír. Példányunkban számos korrekció (satírozás, kihúzás, átírás) található. A második versszak harmadik sora kezdetben így hangzott: „bomba túrja ki meleg helyéből”, ami erre módosult: „harcigép dúlja fel meleg helyét”. A negyedik versszak első sorát mintha fogalmazás közben, és nem utólag javította volna Radnóti. Eredetileg azt írta: „Világíts, égő tartomány”, majd az utóbbi két szót átsatírozta, ám végül csak egyet toldott be, és a kihúzott kettőt újra leírta. Ezáltal a végleges sor így fest: „Világíts, távol égő tartomány!” A következő sorban viszont lényeges, tartalmi változást eszközölt a költő. A kezdeti sor helyett – „Hideg van, s markoló szél kavarog” – a végleges változat így alakult: „Hideg van, markos sötét kavarog”. A harmadik sorban szintén változtatások történtek. A „sápadt fák alatt hosszan vacognak” helyett kezdetben ez állt: „megütött fák közt vacognak”. Mindemellett számos egyéb kisebb helyesbítést, korrektúrát is tartalmaz.
Tételünk a magyar irodalomtörténet egyik páratlan kincsének egyetlen ismert kézirata, amelynek az MTA katalógusa szerint még gépiratos másolata sem található a Radnóti-hagyatékban.