Az utóbbi években két Erzsébet királynénak írt, és a magyar koronázással összefüggő Andrássy levél került elő Bécsben a császárné egyik bizalmasának hagyatékából. Az első, témája alapján is korábbi keletkezésű levélben a magyar miniszterelnök, mint a társasági életben jártas gavallér ad tanácsot a királynénak, amikor javaslatokat tesz a koronázás bálhoz készülő ünnepi ruhát illetően. Ez a levél sajnos azonnal eltűnt a szem elől, egy tengerentúli gyűjtő tulajdonába került. A másik, most magyarországi árverésre engedett Andrássy-kézirat tartalma és jelentősége szempontjából számunkra sokkal fontosabb. Az eddig ismeretlen levélben a magyar miniszterelnök személyesen tesz javaslatot a koronázás utáni (búcsú-) beszéd tartalmára és publikálásának módjára. Ez a magyar nyelven megírt, személyes hangvételű, a maga nemében egyedülálló levél nemcsak a Sissi és Andrássy között kialakult bizalmas és baráti kapcsolat kétségtelen bizonyítéka. A kézirat a magyar alkotmányosság története szempontjából is felbecsülhetetlen eszmei értékkel bír. Jelentőségének megértéséhez meg kell vizsgálnunk Andrássy Gyula és Erzsébet királyné szerepét a kiegyezés folyamatában, valamint értelmeznünk kell a levél tartalmát a korszak történelme és a magyar alkotmányosság hagyományai alapján is. A kiegyezés nem jöhetett volna létre csupán Ferenc József és Deák Ferenc tárgyalásai révén. Az engedményekre nehezen hajló császár és a visszavonultan gazdálkodó magyar jogász helyzetének és ambícióinak ellentéte legalább annyira gátolták a hatékony együttműködést, mint közös jellemvonásaik (a bizalmatlanság, a pedantéria és az aszketizmusba hajló visszahúzódás). Az 1867-es kiegyezés és a koronázás történelmi sikerében két rendkívüli ember, Andrássy és Erzsébet királyné személyisége, baráti kapcsolata és egymás iránt érzett szimpátiája is meghatározó szerepet játszhatott. Valószínűleg a megegyezés politikai szándéka, uralkodói jóváhagyások sora segítette találkozóik létrejöttét, közeledésüket egymás irányába. Személyes vonzerejüknek, szimpatikus egyéniségüknek köszönhetően ugyanis mindketten sikeresen léptek fel a másik oldal előtt: Andrássy az udvarnál, Erzsébet pedig a magyar közvélemény irányában. Andrássy Gyula gróf a jóképű, művelt és világlátott főúr a korszak királyi udvarainak és nagypolgári szalonjainak szívesen látott vendége volt. Gazdag magyar arisztokrata, aki Párizsban és Londonban tanult, szórakoztató egyéniség, választékosan beszél több nyelven, bátor katonatiszt és tapasztalt diplomata. Az elnyomás halálra ítélte, de később hazatért és 1865-ben az országgyűlés alelnöke. Képességei alapján már Széchenyi is a nádori szék várományosaként beszélt róla, Deák pedig a jövő magyar miniszterelnökeként számolt vele, amikor Eötvös és Lónyai társaságában Bécsbe küldte a kiegyezés feltételrendszerének megalkotása végett. Karizmatikus személyisége, férfias fellépése, romantikus élettörténete a kor egyik legvonzóbb férfiújává tették, aki hamarosan nagy népszerűségre tett szert nemcsak az udvarban, hanem a bécsi bálokon is. A Habsburg-ház és a koronázás érdekében tanúsított erőfeszítései, tehetsége és feltétlen lojalitása révén az uralkodó bizalmát, sőt baráti jóindulatát is elnyerte. Erzsébet legendás szépségével és lázadó szellemiségével szöges ellentéte volt Zsófia főhercegasszonynak. A császár anyjának magyarellenessége közismert tény volt. Az ifjú császárné magyarok iránt érzett rokonszenve valószínűleg a személyével szembeni lázadásból született. Erzsébet megtanult magyarul és előszeretettel beszélte ezt, a palotában kevesek által értett nyelvet. Magyarországon a császárné érzelmeit és motivációit minden bizonnyal félreértették, mert vonzalma a magyarok és a nyelv iránt azonnal kedvező fogadtatásra talált. Az udvar már 1865-ben számolt az Erzsébet népszerűségében rejlő politikai és propaganda lehetőségekkel, ezért a jóváhagyólag támogatta a császárné és a magyar delegáció vezetőjének személyesebb tartalmú és légkörű tárgyalásait. Az elvesztett königgrätzi ütközet után Erzsébet a gyermekeivel Andrássy javaslatára és a császár jóváhagyásával Budapesten keresett menedéket. A lovagias magyaroktól segítségét kérő uralkodónő és anya képe már Mária Terézia idejében részévé vált a nemzeti önmeghatározásnak. Andrássy kiemelkedő szerepe a kiegyezésben megkérdőjelezhetetlen. Erzsébet közreműködését, bár nem szabad túlértékelni, de hibát követünk el akkor is, amikor nem vesszük figyelembe a XIX. század nemzeti romantikus légkörében felnőtt politikus nemzedék érzelmi motivációit. Krúdy Gyula mindezt így fogalmazta meg: "a hódoló nemzet gondolatában nem lehet kívánatosabb fogalom, egy ifjú és szeretetreméltó királynénál. A férfias ország szívesebben hajtja meg merev térdét egy fiatal asszony előtt, mint vén császárok lábánál." Néhány évvel később még Ferenc József is elismerte: "Sissi nagy segítségemre van a maga udvariasságával, a maga mértéket tartó tapintatával, a maga magyar nyelvi tudásával, mert az emberek szívesebben viselik el a figyelmeztetetést, ha egy szép szájból hallják." 1867. február 17-én Deák Ferenc javaslatára Ferenc József kinevezte Andrássyt a felelős kormány élére, aki összehívta a magyar országgyűlést. A királyi esküt tartalmazó hitlevél aláírása után, június 8-án I. Ferenc József osztrák császárt és feleségét magyar királlyá és királynévá koronázták. A korabeli sajtó nem tesz arról említést, hogy Erzsébetnek a kéziratban megfogalmazott búcsú szavai pontosan mikor és hol hangzottak el. A koronázás eseményeit legrészletesebben leíró korabeli forrásmű, az 1867-ben kiadott "Koronázási emlékkönyv" alapján 1867. június 12-én az esti órákban "Ő Felségeik… a ministerelnök Andrássy Gyula által a waggonok-hoz kísértettek. Ő Felsége a király azonnal a kocsiba lépett, míg Ő Felsége a királyné a nyitott ajtónál állva maradt és a szünni nem akaró éljeneket a legkegyesebb üdvözléssel viszonozta." Ha Erzsébet megkapta az uralkodó hozzájárulását, az ismertetett búcsúbeszédét valószínűleg ekkor mondhatta el. Ma az egykori koronázás számtalan eseményén elhangzott beszédeknek és válaszbeszédeknek is csak egy része ismert. Erzsébet nyilatkozata nyomtalanul eltűnt, később pedig már sem az uralkodó környezete, sem a magyar politika nem tartotta szükségesnek az Andrássy által eredetileg javasolt publikációt. Ez az Erzsébet számára megírt beszéd-tervezet számos érdekes és fontos információt tartalmaz. Külön érdekessége Andrássy véleménye a korabeli média felhasználásával kapcsolatosan. Az elhangzó beszéd publikálására javasolt orgánumok közt a helyi sajtó ugyanis fel sem merült. A miniszterelnök egyszerűen nem számolhatott a kiegyezéssel kapcsolatban akkoriban még legjobb esetben is csak megértő, de inkább ellenzéki hangvételű újságokkal (Pesti Napló, Pesti Hetilap). A koronázás eseményeiről részletesen és egyértelmű jóindulattal szinte csak a Budapesti Közlöny, az állam hivatalos napilapja tájékoztatott. Ebben a légkörben érthető, miért nem javasolta azt sem, hogy Erzsébet személyes hangvételű búcsújának szavait udvarának képviselője (a tárnok) továbbítsa a magyarok felé. A magyar királynő népszerűségét és formálódó mítoszát nem szolgálta volna megfelelően egy udvari közvetítő bevonása. Arról nincs tudomásunk, hogy a beszéd plakát formájában végül megjelent-e. Erzsébet búcsúbeszédének minden sorából kivilágít a szerző (Andrássy) kiemelkedő intelligenciája és diplomáciai érzéke is. A miniszterelnök és a bizalmas jó barát még ezekben a rövid sorokban is tökéletesen figyel a megszületett kiegyezés érdekeire, ösztönösen számol a média minden lehetséges reakciójával. Elegánsan érzékelteti mind a magyar közvélemény, mind a kiegyezést bizalmatlanul figyelő osztrák belpolitika számára a kiegyezés kényszerítő szükségszerűségét és a felek politikai bátorságát. A "birodalomra szomorú idők" kifejezéssel a megbékülés előtti évek nyomasztó belpolitikai káoszára, az elvesztett porosz-háborúra és a nemzetközi elszigeteltség fojtogató légkörére utal. Ez a királynénak szánt Andrássy-kézirat rövidsége ellenére is nagyon sok információval szolgál az utókor számára. Ami azonnal feltűnik, az a címzés, a megszólítás hiánya, még aláírás sincs. Ez nem egy királyné és egy miniszterelnök közötti üzenetválás, és nem pusztán a kedves barátnak megírt levél. Olyannyira mentes minden formaságtól és sallangtól, ahogy ez akkoriban még elképzelhetetlen két ennyire kiemelkedő rangú személyiség között, de különösen a Habsburg udvarban és Ferenc József környezetében. Ez a rendkívül személyes hangvételű fogalmazvány a "hiányosságaival" is nagyon sokat mesél, hiszen semmi esetre sem a nyilvánosságnak készült. Csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy Erzsébet ezt az Andrássy-emléket is mindvégig megőrizte és így az a Sissi relikviák között máig fennmaradhatott. Andrássy most előkerült levelének legnagyobb értéke, hogy az mind tartalmában, mind stílusában egyértelmű hasonlóságokat mutat fel Ferenc Józsefnek az országgyűlés előtt 1867. június 6-án elhangzott koronázási beszédével, annak kezdő soraival: "Bizalommal fordultunk a nemzethez, midőn felhívtuk a helyzet nehézségeiből fejlődött akadályok elhárítására. Hű Magyarországunk teljesen megfelelt a benne helyezett bizalomnak…" A nehézségek elhárítása (ill. a "szomorú idők") idején tanúsított "hű" magatartás és a nemzetbe "helyezett bizalom" mindkét beszéd visszatérő eleme. Az azonos stílus és a felhasznált fordulatok is alátámasztják azt a véleményt, hogy Andrássy az uralkodó koronázási beszédének megfogalmazásában is közreműködött, sőt talán annak szövegét teljes egészében maga írta. 1848 után Magyarországon a nádori posztot nem töltötték be (bár a tisztséget magát nem törölték el). Az érvényes törvények és hagyományok értelmében a koronázáshoz az országgyűlésnek saját kebelén belül kellett egy olyan megbízottat kijelölnie, aki a nádor jogait gyakorolhatta. Andrássy sikeres politikájának legfontosabb uralkodói és közjogi elismerése volt, amikor a koronázási beszéd elhangzásának és a koronázási eskü, a hitlevél átnyújtásának napján a politikust az országgyűlés javaslatára az új magyar király megbízta a nádori teendők ellátásával. Ennek mind a magyar történelem mind az alkotmányosság hagyományai miatt kiemelkedő jelentősége volt. A nádor ugyanis a királyválasztó nemesi nemzet politikai jogfolytonosságának megtestesítője volt az uralkodó jogainak örökletes jogfolytonosságával szemben. Ferenc József megkoronázásával a nádor jogai és Magyarország alkotmányos tradíciói is újjászülethettek (Tipold Tamás tanulmányának rövidített változata).