Édes jó anyám!

Mig te a szabadkai személy vonaton haza felé robogtál, addíg a Kerepesi úton haladt egy bús fiatal ember. Szemét könnyek boritották el és kalapját jól a szemébe huzta, hogy ki ne nevessék őt. Elgondolta ő, hogy kicsoda ebben a városban, s kicsoda tinektek ő, s ti ő neki. Csak égette a torkát a sirás s ment tovább [!]

Midőn aztán haza ért véget vetett annyi nap oly nagy hazugságának és – sirt. Kérdezték miért; nem felelt semmit csak a ti neveteket imádkozta el magában. Áldjon meg az isten mindnyájatokat! (Sokat írjatok!!)

Dezső

Kosztolányi 1903-ban érettségizett Szegeden, miután kizárták a szabadkai gimnáziumból. Ez év őszén iratkozott be a budapesti bölcsészkar magyar-német szakára. Az imádott „Anyika” felkíséri fiát szeptember első napjaiban, szállást foglal neki, befizeti kosztját. Hazautazása napján küldi neki Kosztolányi ezt a levelezőlapot. Bár a nagyváros hamarosan elkápráztatta, a 18 évesen írt, borongós-sírós levél talán az egyedül maradt fiatalember akkori kedélyét tükrözi. A levél szövegét és hasonmását Kosztolányi Dezsőné jelentette meg férjéről írott könyvében 1938-ban. A költő levelezését összegyűjtő kötet szerint 1996-ban „elveszett vagy kallódik”.

1 levél, 2 beírt oldal. A postabélyegző kelte: Bp., 1903. 09. 09. Javított sérüléssel.