Jura civilia ac co(n)suetudines antiquae septem liberarum civitatum

XV. századi kódex, a hét szabad királyi város, az úgynevezett tárnoki városok jogkönyve. A magyar jogtörténet egyedülálló, igen korai dokumentuma, e fontos középkori jogi forrásunk legkorábbi ismert lejegyzése. A tárnoki városok közé kezdetben Buda, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes és Sopron tartozott, Pest hivatalosan csak II. Ulászló idején csatlakozott ezekhez (számuk a XVII. század elején ugrott meg jelentősen). A nagyrészt német alapítású városok különleges, sok tekintetben kivételezett jogi státust élveztek. E jogszabálygyűjtemény a régi kiváltságaikból és szokásaikból összeálló jogrendet foglalja írásba. Nagyrészt szász minták alapján kialakult jogrendjük elsősorban azokat a területeket igyekezett átfogni, amelyekre az országos és a földesúri joggyakorlat nem tért ki, érvényességének feltétele pedig az volt, hogy az országos joggal nem ellenkezhetett. A kódex legrégibb része a kolofon szerint 1484. április 5-én íródott Esztergomnak a várhoz közel eső városrészében, Újfaluban, minden bizonnyal az itteni domonkos rendházban. Buda város jogkönyve alapján szerkesztették és foglalták írásba 1412 és 1428 között. Szabályai a XVI. század közepéig hatályban maradtak, sőt a debreceni és néhány felső-magyarországi városi törvényszék gyakorlatában még a XVIII. században is felismerhetők voltak. Példányunk különlegessége, hogy nem sokkal a jogszabályok összeállítása után másolták, ismereteink szerint szövege ezen kívül csak néhány jóval későbbi, XVII-XVIII. századi másolatban maradt ránk. A végén lévő bejegyzések bizonysága szerint a XVI. század végig biztosan használták. Jogkönyvünk első része, Quomodo civitates libere judicem et juratos cives eligiunt címen a városi bíró választására, a testület működésére, feladataira, stb. vonatkozó szabályokat tartalmazza. Ezután következik csak a tulajdonképpeni cím, amely egyben felsorolja jogkönyv részeit is. A második, talán legérdekesebb rész az örökösödésről, De rebus hereditariis cím alatt az ingó és ingatlan vagyonra vonatkozó rendelkezéseket írja le, a harmadik De effusione sanguinis, azaz a vérontásáról szólva tulajdonképpen a büntetőjog tételeit tartalmazza, a negyedik (De factis testamentariis) a végrendelet kérdéseiről szól, míg az utolsó az adósságokról, De factis debitorum cím alatt a kereskedelmi jogot öleli fel. Mivel a polgárok szabad rendelkezését ingó és ingatlan vagyonuk fölött rokonai csak örökléskor szabályozták, az ezekre vonatkozó szabályokat is itt tárgyalják. A fejezetben igen nagy hangsúlyt kapnak a városi polgárság egyik fő megélhetési forrását jelentő szőlőműveléssel kapcsolatos szabályok. A 17. és a 22. levél között részletesen foglalkozik a szőlő öröklésével, eladásával kapcsolatos kérdésekkel, külön tárgyalja az idegenek szőlővásárlásának feltételeit. Rögzíti a kártérítéssel összefüggő szabályokat, valamint a szőlőbirtok öröklésénél fennálló megművelési kötelezettséget. A második rész az erőszakos bűncselekmények büntetéseit írja le, a legnagyobb számban a házasságtöréssel, nemi erkölccsel összefüggő esetek, az emberi élet elleni bűntettek, erőszakoskodások, a tulajdon elleni cselekmények (rablás, lopás, gyújtogatás), rágalmazás, pénzhamisítás, stb. fordulnak elő. A harmadik rész a tulajdonképpeni hagyatéki kérdések mellett a családi viszonyokkal és kapcsolatokkal foglalkozik, az utolsó szakasz pedig alapvetően a polgárok megélhetésének másik fő alapját jelentő kereskedelmet szabályozza. A kézirathoz később, a következő mű végén található bejegyzés alapján feltehetően 1598-ban széljegyzeteket fűztek. A kódexben még egy korabeli munka található, egy igen ötletesen elkészített 14 leveles családtörténet, "családfa", amely Petrus de Perusio rokoni viszonyait tárja fel. Másolását 1489-ben fejezték be. A kötet üresen maradt lapjaira egy Johannes nevű presbiter 1542-ben, illetve 1559-ben az erdélyi Nagyszeben város történetét és jogrendszerét jegyezte fel, egyben a városban található római emlékekből is ismertet néhányat. A jogszabályok nyomtatásban első alkalommal csupán 1700-ban jelentek meg Bártfán németül (RMK II/1983). Első, kritikai igénnyel készült forráskiadása Kovachich Márton György jogtörténész nevéhez fűződik, aki pótolni kívánta a Corpus Juris-ból kimaradt jogi forrásokat és ennek érdekében a csupán kéziratosan ismert szövegek kiadására törekedett. Codex authenticus iuris tavernicalis című könyvében (Buda, 1803) Vetusta jura civitatum, sive jura civilia címen kiadta e gyűjtemény szövegét két, apró eltéréseket tartalmazó változatban. Kódexünk azonos az itt olvasható szövegváltozatok egyikével. Kéziratunk a XVIII. század végén Teleki László könyvtárában volt Kolozsvárott, itt másolta le a kötetet Kovachich 1797. november 27. és december 3. között, amint ezt munkájának ma az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött autográf kézirata bizonyítja (Fol. Lat. 1755). Kovachich a kézirat sorrendjét megváltoztatta, a második szövegrész elején álló címet előre helyezte, és egy Újlaki Miklós erdélyi vajda által hitelesített, betoldott szövegrészt elhagyott. A hasonló, városi jogot tartalmazó jogkönyvek közül a leghíresebb és leggyakrabban emlegetett az ún. Budai jogkönyv, melyből ma három példányt ismerünk. Közülük a legkorábbi a XV. században készült, 1490-ben kötötték be (ma a pozsonyi egyetemi könyvtárat gazdagítja). A hazánkban lévő két másolat a XVI. században keletkezett: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tulajdonában lévő a század elején, az ún. Cromer-féle kézirat pedig, amelyet az Egyetemi Könyvtár őriz 1560-ban. A felvidéki bányavárosok és a Szepesség szász városai által készített jogkönyvek fennmaradt példányai közül csupán egy, az 1466-ból származó selmecbányai jogkönyv található Magyarországon (jelenleg a Nemzeti Múzeumban őrzik), a többi szlovákiai közgyűjteményekben lelhető fel. Az Erdélyből ismert Altenberg-kódex inkább az erdélyi szászok szokásjoga összefoglalásának tekinthető, mint városi jogkönyvnek. Egy bejegyzés szerint 1453-ban készült el, biztos adat azonban az, hogy 1481-ben vitte Altenberger Tamás polgármester Szebenbe. A XIX. század végén Nagyszebenben a Bruckenthal Múzeumban őrizték, minden bizonnyal ma is ott található.