Marczibányi István 1815-ben kelt végrendeletében ötvenezer forintot hagyott az Akadémia megalapítására azzal a kikötéssel, hogy az Akadémia létrehozásáig az alapítvány kamataiból a Nemzeti Múzeum évenként egy-egy pályakérdést tűzzön ki a magyar nyelvtudomány és nyelvművelés témájából. A védnök József nádor, elnökei Teleki László, Podmaniczky József, Cziráky Antal, Mailáth György voltak, az ügyintézést Horváth István végezte. Az első pályázat kihirdetése 1815-ben lett volna esedékes. Mivel azonban az említett művek jutalmazására, az ünnepélyes díjkiosztásra először csak 1817. november 23-án került sor, ekkor hirdették ki -- a bíráló bizottságnak a nádor által kinevezett elnöke, gróf Teleki László javaslatára -- visszamenőleg egyszerre a három évre szóló pályakérdéseket. A pályázat értékelésénél kiemelendő, hogy a korszak két legjelentősebb nyelvbölcseleti munkáját hívta életre: az egyik a nyertes munka, Teleki Józsefé, a másik pedig Verseghy műve (lásd következő tételünket). Teleki pályamunka az 1816-os kiírásra született, amely így szólt: „Minő tudományos rendszabások szerént kellene és lehetne új szavakkal és szólásmódokkal a magyar nyelvet bővítení a különbféle tudományokra és mesterségekre nézve?" Teleki higgadt, alapos, a nyelvújítást támogató dolgozatát a nyelvújítási harc lezárásaként emlegetik. Méltatói szerint jelentősége tehát abban rejlik, hogy nyelvtudományi alapokra fektetve, a külföldi idevágó szakirodalmat bekapcsolva és a hazai előzményeket értékesítve rendszeres, összefoglaló előadásban alkotta meg a nyelvújítás elméletét. Magas színvonalon megírt munkája világosan láttatja a szélsőségek között követendő utat, lényegét tekintve abban a felfogásban, amelyet értekezésében Kazinczy kifejezésre juttatott. Érdekes adalék, hogy az 1817-ben kiírt pályázat nyertes műve is Teleki nevéhez fűződik (Egy Tökélletes Magyar Szótár Elrendeltetése, Készítése módja). Az első kötet Teleki műve mellett Pálóczi Horváth Ádám pályamunkáját tartalmazza. A második kötetben a nyertes másik tanulmánya mellett Kolmár József, Georch Illés és Gáti István egy-egy felelete olvasható.