Rendkívül ritka, korai, hazai, magyar nyelvű nyomtatvány. Tudomásunk szerint egyetlen teljes példánya sem maradt fent, összesen két itthon és egy Pozsonyban őrzött hiányos darab ismert. Egyedül ez utóbbi rendelkezik címlappal. A nyomda: A kolozsvári nyomdát Hoffgreff György alapította 1550 körül, az első pontosan keltezett kiadvány, a Ritus 1550 májusában látott napvilágot. Heltai feltehetően ezután csatlakozott a vállalkozáshoz. Az alapítás idején még nem dőlt el, hogy a magyar nyelvű szövegeknél milyen betűtípus honosodik meg (a Krakkóban és Bécsben készült nyomtatványok meglehetősen vegyes képet mutatnak e téren). Az antikva betűk használatának általánossá válásában jelentős szerepe volt a kolozsvári officinának, amelynek betűkészletét túlnyomórészt ezek alkották. A Kárpát-medencében a Sárvár-újszigeti műhely megszűnése (1541) után Huszár Gál felléptéig (1558) az egyre jobban magyarosodó Kolozsvár volt az egyetlen hely, ahol magyar nyelvű könyvek jelentek meg (érdekes módon két német származású mester jóvoltából). Hoffgreff halála után Heltai egyedül folytatta a munkát. Újraöntötte a betűkészletet és saját papírmalmot hozott létre. Később özvegye, majd az örökösök vezették a nyomdát, amely 1660-ig működött. Ez volt a XVI. század legtermékenyebb műhelye, mintegy 200 kiadvánnyal. Termékei között Heltai munkái mellett a magyar művelődéstörténet olyan kimagasló darabjai szerepelnek, mint Tinódi Cronicája, az ún. Hoffgreff-énekeskönyv, Melius Juhász Herbariuma és Baranyai Decsi Syntagmája. A szerző: Heltai a XV-XVI. század fordulóján született, feltehetően a Szeben megyei Nagydisznódon (Heltau). Wittenbergben tanult, majd hazatérve a kolozsvári evangélikus szászok lelkészeként működött. Később Kálvin tanait vette át, majd unitárius lett. 1536-tól tanult magyarul és fokozatosan a magyar nyelvű irodalom felé fordult. Ebben nyilván üzleti megfontolások is szerepet játszottak, hiszen az erdélyi protestáns magyarok -- a szászokkal ellentétben -- szinte alig tudtak igényeiknek megfelelő könyvekhez jutni. A magyar helyesírás kialakulásában jelentős szerepet töltött be. Nem anyanyelvként használva a magyart, kénytelen volt szigorú szabályokhoz kötni magát. Összeegyeztette az addigi rendszereket és megpróbálta minden hangra következetesen ugyanazt a betűt alkalmazni. Ő rögzítette az "sz" hang sajátos magyar jelét, a palatálisokét (gy, ly, ny, ty) és ő tett először vesszőt a hosszú magánhangzókra. Ezeket átvette a Vizsolyi Biblia, majd Szenczi Molnár Albert is, így hatása mindmáig elér. Világos alkotói és kiadói koncepcióval rendelkezett. A mindenkori meggyőződésének megfelelő protestáns irányzat szellemében íródott vallásos felvilágosító munkák, elmélkedések, vitairatok, tankönyvek mellett nagy számban jelentetett meg népszerű, szórakoztató világi tárgyú munkákat, széphistóriákat, történelmi műveket. Egyik nagy álma volt egy teljes magyar bibliakiadás, amelynek fordításán több társával mintegy 15 éven át dolgozott (végül csak az Újszövetség látott napvilágot). A reneszánsz széppróza egyik megteremtőjeként tartják számon, nevéhez fűződik az első klasszikus magyar nyelvű elbeszélő prózai mű, a Száz fabula, valamint az első világi témájú novelláskönyv, a Ponciánus császár históriája. A mű: A címlapon magát gyűjtőnek és szerzőnek nevező Heltai Johann Spangenberg Trostbüchlein című, Németországban népszerű művét fordította le és dolgozta át. Egy német nyelvű átdolgozás már két évvel korábban, még Hoffgreffel közösen vezetett műhelyében is megjelent, bár abból példány nem maradt fenn. A mű tulajdonképpen halálról szóló elmélkedéseket tartalmaz. Irodalomtörténeti jelentőségét az adja, hogy Heltai a verses betéteket is lefordította és ezzel az Európa szerte elterjedt szövegeket megismertette a magyar nyelvű olvasóközönséggel. Legjelentősebb az ajánlás után olvasható haláltánc-ének, valamint a "Víg vagyok" kezdetű, Németországban közkeletű vers, amelyet a Luther által módosított változatban közöl. A kiadvány apróbb helyesírási eltérésekkel ismét megjelent 1593-ban Sicz-en (Németlövőn).