Az első magyar nyelvű természettudományos munka. A hazai botanika, orvostudomány és a gyógyszerészet is egyik első hazai megjelenésének vallja; a mezőgazdaság története kertészeti, állatorvosi, táplálék-, fűszer- és takarmánynövényekre vonatkozó adatai, növényvédelmi utasítási miatt becsüli, a nyelvtörténet és a néprajz számára is fontos forrás. A mű: Melius tudományos igényű, de elsősorban népszerű, széles rétegek által is használható művet kívánt létrehozni. Megközelítőleg 450 növényt ismertet, melyek legnagyobb része azonosítható a mai tudomány által leírt fajokkal, vagy alacsonyabb rendszertani egységgel. Legnagyobb jelentősége, hogy több mint 1200 növény magyar nevét is közli. A kötet elején áll a növények betűrendes, magyar, latin és német nyelvű mutatója. A második lajstrom mintegy háromszáz betegségnevet sorol fel ábécérendben, amelyre a leírt növények gyógyírként szolgálnak. A fő részben minden egyes ismertetés növénytani jellegű meghatározással, nevének elemzésével kezdődik, alatta "természetének" az ókori humorális elvek szerinti meghatározása olvasható. A legbővebb egység a "haszon", azaz a gyógyszerészeti-orvosi leírás. A mű a gyógyítás tudományának első magyar nyelvű rendszeres -- számos esetben gyakorlati tapasztalatokon alapuló -- összefoglalása, a leírt növények közül több mint százat ma is gyógyhatásúként tartanak számon. Bár a fás- és lágyszárú növények elkülönülnek, a fajok felsorolásában alapvető rendszer nem figyelhető meg, egyes esetekben alaki, vagy hatásmódban való hasonlóság alapján kerülnek egymás mellé. Melius munkájának legfőbb forrása Adam Lonicerus mainzi orvosnak a XVI. század közepén megjelent növénytani könyve volt, ezt egészítette ki Dioscorides, Plinius, Galenus, valamint a kortárs Mattioli, Hieronymus Bock és Leonhard Fuchs adataival. A kötet összeállítása közben -- észlelve Lonicerus hibáit -- egyre inkább elszakadt mintájától. Legnagyobb jelentősége, hogy a terepen -- elsősorban Biharban és Szatmárban, valamint talán az erdélyi havasokban -- szerzett saját tapasztalatait is beépíti. Kiadásai: Egy XVIII. századi forrás szerint a mű már 1573 táján Nedelicen is megjelent Hoffhalter nyomdájában, azonban e kiadásból mindezidáig nem került elő példány, így a feltételezés kétséget kizáróan nem bizonyítható. Beythe András 1595-ben Németújvárott kiadott Füveskönyve legnagyobb részében Melius munkájának másolata. A szerző: Melius Juhász Péter (1532-1572), wittenbergi tanulmányai után Debrecenben volt protestáns lelkész. Miután Szegedi Kis István egy vitában meggyőzte, a helvét irányzat mellett kötelezte el magát. Rövid élete alatt hátrahagyott hatalmas életműve középpontjában az ekkor formálódó egyház szervezetének kiépítése, szellemi alapjainak megteremtése, alapvető hitvallásának megfogalmazása és megvédése, a napi egyházi gyakorlathoz szükséges művek megalkotása állt. 1561-től debreceni első pap volt, ő az első magyar református imakönyv és agenda szerzője, katekizmust, énekeskönyvet, prédikációkat, részleges bibliafordítást alkotott, választott vallásáért írásaiban és nyilvános vitákban szállt szembe a lutheránusokkal és főképp az antitrinitáriusokkal. Számos elveszett és kéziratban maradt munkája mellett-- Huszár Gál Debrecenben hagyott nyomdafelszerelésének köszönhetően -- több nyomtatásban is megjelent. Nyomda: A magyar nyelvű könyvkiadás egyik igen korai és fontos központja volt a kolozsvári Heltai-officina. A műhelyt Hoffgreff György alapította 1550 körül. Heltai később csatlakozott a vállalkozáshoz, ezt követően hol közösen, hol egymást váltva vezették azt. A magyar nyomtatványok szövegéhez -- a legtöbb környékbeli nemzeti nyelv esetében szokásos fraktúr vagy schwabacher helyett -- következetesen az antikvát használták, így nekik köszönhető, hogy itthon az anyanyelvű nyomtatásban már igen korán ez honosodott meg. A század közepén az egyre jobban magyarosodó Kolozsvár volt az egyetlen hely a Kárpát-medencében, ahol magyar nyelvű könyvek jelentek meg. Hoffgreff halála után Heltai újraöntötte a betűkészletet és saját papírmalmot hozott létre. Később özvegye, majd az örökösök vezették a nyomdát, amely 1660-ig működött. Ez volt a XVI. század legtermékenyebb műhelye, mintegy 200 kiadvánnyal. Termékei között Heltai munkái mellett a magyar művelődéstörténet olyan kimagasló darabjai szerepelnek, mint Tinódi Cronicája, az ún. Hoffgreff-énekeskönyv és Baranyai Decsi Syntagmája. Mint az előszó elárulja, Heltai özvegye -- felismerve a munka fontosságát, és a benne levő üzleti lehetőséget -- saját költségén nyomtatta ki. Példányok: A meglévő példányok vizsgálata azt mutatja, hogy a köteteket sokat használták, nagy becsben tartották, ha lehetőségük nyílt rá, a megrongálódott részeket, leveleket más darabok alapján pótolták. Mivel hosszú évtizedeken, évszázadokon át, rendszeresen forgatták, a fennmaradt példányok jó része is hiányos, csonka. Bár a közgyűjtemények több példányát is őrzik, kereskedelmi forgalomban szinte soha nem bukkan fel.