Levelében Márai megköszöni, hogy Rátkai megküldte neki Két torony című művét, mely „kitűnő munka, a kortársi számadások egyik legjelentékenyebbje” és melyhez szívből gratulál.

Rátkai Károly (1895–1964) újságíró és szerkesztő életútját olyan neves lapoknál kezdte, mint a 8 órai Újság vagy az Esti Kurir, ahol végül a szerkesztést is átvette, majd a háború után hazatérve a Kis Újságnál és a Szabadságnál folytatta. 1948-ban már a Fővárosi Közlöny felelős szerkesztőjeként és Budapest sajtóosztályának vezetőjeként tevékenykedett. Rátkait az 1944-es német megszálláskor egyből letartóztattak és a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták. Mauthauseni fogsága alatt született levelei és 1945-ös Két torony című memoárja a magyar emlékezetpolitika alapvető dokumentumai. A mű különlegessége, hogy a lágerrendszer kegyetlen mechanizmusai mellett egyedülálló portrét fest a fogságba vetett magyar politikai, gazdasági és szellemi elit mindennapjairól és eszmeiségéről. Rátkai leírásaiból megismerjük a 19-es barakk „prominens” foglyainak belső világát, köztük olyan neves személyiségekkel, mint gróf Sigray Antal legitimista politikus, Goldberger Leó nagyiparos, Andorka Rudolf diplomata, valamint Peyer Károly és Rassay Károly ellenzéki politikusok. A kötet erejét az újságírói tárgyilagosság és az írói érzékenység kettőse adja: Rátkai precíz pontossággal rögzíti a látottakat, miközben irodalmi mélységet ad a felfoghatatlan szenvedésnek.

Márai Sándor írásaiból kibontakozik viszonya a holokauszthoz, mely a mély morális megrendülés és a rendíthetetlen polgári elvek kettősségében állt. Naplóiban a zsidóüldözést az európai kultúra és a magyar keresztény középosztály végleges erkölcsi bukásaként dokumentálta, a jogfosztást pedig az emberi becsület elárulásaként élte meg. Ez a tragédia számára személyes fájdalom is volt: felesége, Lola családja révén közvetlenül érintetté vált a deportálásokban, apósa, Matzner Sámuel a holokauszt áldozata lett. Ugyanakkor az események brutális valósága sem változtatta meg Márai alapvető társadalomszemléletét. Továbbra is az asszimilációt tekintette az egyetlen helyes útnak, és kritikusan figyelte a zsidóság „lelki különállását”, amit 1945 után már a trauma okozta tudatos elszigetelődésként diagnosztizált. Márai tehát egyszerre volt a népirtás felett érzett mély undor krónikása és a régi vágású polgár, aki elutasította az antiszemitizmus vádját, de távolságtartó maradt minden olyan törekvéssel szemben, amely a nemzeti közösségen belüli különállást hangsúlyozta.

2 fol., 1 beírt oldal. Autográf kézirat aláírással. Remek állapotban. Felbélyegzett, postai pecséttel ellátott borítékkal.