Fragmentum Quinqueecclesiense. Pécsi misszále-fragmentum

A töredék Gyertyaszentelő Boldogasszony (Ordo in Purificatione Virginis Mariae, február 2.)
ünnepének szertartásrendjét tartalmazza, pontosabban annak részletét, nagyjából felét. Először
a gyertyaszentelés és a körmenet második fele szerepel, majd az ünnepi mise propriumainak
(a mise változó tételei) kezdete.
A kódexlapot a kutatástörténet eddig pozsonyi eredetűként tartotta számon művészeti,
paleográfiai jellegzetességei alapján. Modern, félbőr védőtokján is ez olvasható. Ugyanakkor
a kódexlap által megőrzött liturgikus rend pécsi hagyományt őriz. Kivételes helyzet,
mondhatni kegyelmi pillanat, amikor egy fragmentum a kódex liturgikus szempontból
kiemelkedő pontjáról marad fenn (jelen esetben az egyházi év egyik legünnepélyesebb
szentelménye), így lehetőségünk nyílik, hogy azonosítsuk liturgikus eredetét.
Ha a szertartás egészét vizsgáljuk, két különösen jellegzetes tételt találunk. Az első a
Qui/Quia per serenissimam kezdetű ünnepélyes szentelő ima (prex), melynek kezdetét ugyan
nem tartalmazza a kódexlap, de szövege alapján könnyen felismerhető, hogy ehhez a prexhez
tartozik. A másik a körmenet alatt énekelt Obtulerunt-responzórium. A Qui/Quia per
serenissimam a germán liturgikus táj jellegzetes tétele, csak német, lengyel és magyar
úzusokban (helyi liturgikus hagyományokban) fordul elő. Az Obtulerunt gyakoribb és
szórtabb előfordulású: magyar, német, itáliai, valamint hispán–provanszál úzusokból is
adatolt. A két szöveg együttes, egyazon forrásból való használata csak három
egyházmegyében volt gyakorlat a középkorban: a németországi Meißen, valamint Pécs és
Zágráb.
A kódexlap tehát – hogy előzetes elvárásainkat, azaz a magyarországi eredetet is primer
forrásokkal támasszuk alá – a Kárpát-medence, a középkori Magyar Királyság területére
mutat. Magyarországon belül is jellegzetes peremvidéki jelenséggel állunk szemben. Az
ország központi, fősodorbeli hagyományát képező Esztergom, a prímási székhely ismeri
ugyan a Qui per serenissimam-prexet, de az Obtulerunt-responzóriumot nem.
Ha a kódexlap szertartásrendjét immár nem összességében szemléljük, hanem tételről tételre
történő filológiai vizsgálat alá vetjük, akkor azt láthatjuk, a fragmentum által jegyzett szöveg
jószerével teljes egyezést mutat az 1487-es és 1499-es pécsi nyomtatott misekönyv (Missale
Quinqueecclesiense) gyertyaszentelői szertartásrendjével. A liturgikus tételek sorrendje,
szövegváltozatai szinte szóról szóra követik a több mint fél évszázaddal későbbi nyomtatott
emlékeket.
Ez az egyezés megfigyelhető mind a rubrikákban (a liturgia vörös színnel jegyzett utasításai, a
gesztusok leírása) és az apró szöveghagyományokban is. Például a Quia per serenissimam-
prex két magyarországi liturgikus hagyományban hosszabb, mint Esztergomban; tartalmaz
egy extra bekezdést (Quatenus radiis...). Ez a kettő a pécsi (1487, 1499) és az 1480-as ún.
ultramontán misszále, de a prex vége a két úzusban különböző: az ultramontánban „indefessi
lucis”, a pécsiben „indefessi solis” – a fragmentumban is ez utóbbi szerepel. Ugyanakkor
fontos kiemelnünk, a fragmentum másolási hibái (pl. firmitatem helyett firmitatis, ovantes
helyett orantes) nem találhatóak meg a nyomtatott pécsi könyvekben. Ez a nyelvhelyességi,
stilisztikai pontatlanság ugyanakkor nem befolyásolja a kódexlap eredetét.

A fragmentum jelentősége, hogy azonosítása árnyalja a képünket a középkori Magyarország
kisebb egyházmegyés úzusainak, liturgikus rendjének hagyományozásáról, tartósságáról.
Magyarországon három liturgikus tradíció van, amelynek eredetét és hagyományozását
részletekbe menően ismerjük: az esztergomi érsekségé, a zágrábi püspökségé és a pálos
szerzetesrendé. Más intézmények szokásairól töredékes információval rendelkezünk,
ugyanakkor a fennmaradt teljes kódexek alapján látjuk, sok más helyi hagyomány létezett. A
kódexek ugyanakkor nem rendelkeznek címmel, egyértelmű azonosítást lehetővé tevő
adatokkal.
Pécsről a két nyomtatott misekönyv (1487, 1499) néhány példányán kívül semmilyen teljes
szerkönyv nem ismert, kéziratos pécsi könyvünk egyáltalán nem maradt fenn. Mindössze
három fragmentumot ismerünk, amelyek bizonyíthatóan a pécsi szertartásrendet követik. A
töredékek egy egykori misszále szanktorále (azaz a szentek ünnepeire rendelt misék) és
kommúne (a szentek ünnepeinek közös anyaga) fejezetéből tartalmaznak részleteket. Ez a
három töredék szigetvári levéltári dokumentumokban maradt fenn: a kódex lapjait szétvágták
és csomagolóanyagként újrahasznosították. A vizsgált gyertyaszentelői fragmentum pontos
eredete további kutatást igényel, ugyanakkor fennmaradási állapota alapján tisztán látszik, ezt
a kódexlapot is csomagolóanyagként, borítóként használták valamikor története során.
Összegezve a tanulságokat, a pécsi egyházmegye kevéssé ismert liturgiája egy új azonosított
emlékkel bővült, mely által lehetőségünk nyílik annak felismerésére, egy-egy helyi
hagyomány mennyire mélyen gyökerezett a múltban, és milyen következetességgel adták
tovább. Bár nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy a példányt Pécs városában vagy
egyházmegyéjében használták, a liturgikus tartalom tökéletesen összhangban áll az
azonosítható egyházmegyei hagyománnyal. Így a művészettörténeti és írástörténeti jegyek
alapján 1420–1430 közé datált fragmentum mintegy 70–80 évvel előzi meg a püspökség
nyomtatott misekönyvét.
A leírás az MTA–ELTE Liturgiatörténeti Kutatócsoportja által fejlesztett Usuarium liturgikus
adatbázis adatai alapján készült. Online elérhetőség: https://usuarium.elte.hu/
Az azonosítást és a tétel liturgikus leírását Kiss-Pető Apor készítette (ELTE BTK
Vallástudományi Doktori Program).

A hajtásnyomok és a verso kopásai alapján később felhasználták egy másik könyv kötéséhez, a kopás mértékéből ítélve az őrzőkönyv gyakori használatnak lehetett kitéve. Egy folio, 31×40,2 cm, két hasábban (8,2×28 cm hasábméretben) barna csertintás gótikus könyvírás, a műfajból adódóan eltérő betűnagysággal, átlagosan 31 beírt sorral, a rectón vörös-kék, a versón pedig vörös-kék- zöld díszítéssel. A rectón a szöveget vörös és kék iniciálék illetve vörös színű, a hasáb jobb oldalán elhelyezett rubrikák (antiphona, oratio, psalmus), továbbá a barna nagy kezdőbetűk vörös vonásos kiemelése, míg a jobb hasábban a betűnagyság váltakozása tagolja. A versón mindezeken túl hosszabb, vörös tintás rubrumok (a szertartás végrehajtására vonatkozó gyakorlati utasítások, pl. „Hic accendantur candele et aspergantur aqua benedicta” [„Itt meggyújtják a gyertyákat és meghintik szenteltvízzel”], stb., az áldások szövegében a Szentháromság nevei előtt vörös keresztekkel), valamint egy gazdagon díszített, fedőfestékes „S” iniciálé látható. Az iniciálé sarkaiból térkitöltő akantuszleveles díszítés indul ki, amelyekből a szövegtest felé esők hangsúlyosabbak, lényegében a hasáb vonalának díszítését alkotják. Az iniciálé mellett a középkori szövegre merőlegesen nehezen olvasható kora újkori feljegyzés.
Fennmaradási körülményeihez képest a töredék lehetséges stíluskapcsolatai viszonylag jól feltérképezhetőek. Akantuszindás díszítése közeli rokonságot mutat ugyanis a kutatás által az 1420-as évekre keltezett pozsonyi misekönyvekkel, amelyeket a kutatás nagy része a nagyszombati származású, a felső-magyarországi mellett klosterneuburgi és bécsi megrendeléseket teljesítő illuminátorral, Michael Tyrnaviusszal azonosít, aki Pozsony város két, 1436-ban kelt címereslevelét is illuminálta. A hozzá köthető művek a XV. század első évtizedeiben Európa-szerte, így a Magyar Királyságban is mind népszerűbbé váló, ún. internacionális gótika elsőrangú alkotásai, kidolgozásuk a stílus legkiválóbb darabjai közé sorolja őket. Jelen töredék készítése tehát valószínűleg szintén Pozsonyhoz köthető, keletkezését az ismert párhuzamok alapján az 1420-as, 1430-as évekre tehetjük.
Pergamen, foltos, kopott, több kisebb és egy közepes hiánnyal, utóbbi azonban a szöveget nem érinti. Modern, félbőr védőtokban. Védett tétel.