Lapkivágat a Budapesti Viszhang 1856-01-10/2. számából.

A kép Vahot Imre cikkét kísérte, aki a költőt méltató szavak után felidézi, hogyan vette fel a Pestre feljött, eladdig vándorszínészként nyomorgó fiatal Petőfit segédszerkesztőnek 1844-ben, a Pesti Divatlap indulásakor. Vahot nem kis hangsúlyt ad visszaemlékezésében saját szerepének a költő útjának egyengetésében. Mikszáth írja: Nagyon jellemző az, hogyha dicsekedni akart, mindig azt hozta föl: – Én neveltem fel Petőfi Sándort. Azért éltem én. Az az én dicsőségem. A sors engem választott ki eszközül arra. Petőfi sohasem lett volna az nélkülem, amivé lett. Vahot a cikk végén feleleveníti, hogy ő vitte el Petőfit (az ifjú kérésére) "talpig magyar" ruhát szabatni Tót Gáspárhoz:

Mikor már ruhája elkészült, – mint képünkön látható, – rövid, peremes dolmány, sujtásos magyarmellény és nadrág, és kunsági kis kucsma – ihletett örömtől sugárzó arczcal lép be hozzám , összeüti sarkantyúját, s merően szemembe néz, mintha mondani akarná : Jól van ő így ? És én principális auctoritással – főnöki tekintéllyel – a nélkül hogy fehéret vagy feketét mondtam volna neki, megveregetém vállát, – s ezzel kirohant, s magát igen otthonosan érző jelmezében egész napon átjár kelt Budapest utczáin, mintha csak kihívó dacrczal fitogtatni akarta volna , hogy ruhára nézve én vagyok köztetek – az egyetlen magyar. E nemzeti viseletben Petőfi majdnem egy évig járt-kelt Budapesti falai közt, s habár ez eszelősnek, amaz tulzónak, ez ripöknek, amaz Peleskei nótáriusnak csúfolta őt, – nem sokat gondolt vele , s igaz magyar ruhájában a legszebb magyar költeményeket irta egymás után.
 

Az ábrázolást a későbbiekben számos újsághoz, kiadásokhoz felhasználták – tudomásunk szerint ez a kép legkorábbi változata.

Méret/Size: 13,5×25 cm

Kartonpapírra kasírozva. Vasberényi Géza gyűjteményéből, a bal felső sarokban leltári vignettával. A verson Ernt Lajos gyűjteményi pecsétjével. A kartonlap rectoján ceruzás, illetve vignettás leltári jelzet, a verson több helyütt tintás/ceruzás jelzetek.

Rózsa 0.