Czelder Márton (1833–1889) lelkész, misszionárius és egyházi író, 1861 elején, az oláhországi missziója kezdetén vált a szibériai Petőfi-legenda egyik legfőbb elindítójává, miután meggyőződésévé vált, hogy személyesen utazott együtt a bujdosó költővel; Czelder 1861. január 10-én Kolozsvárról Torda felé utazott postakocsin és útközben egyik utitársában a meghaltnak mondott Petőfit vélte felismerni. Utazását naplóba jegyezte, és naplója erre vonatkozó adatait közli a szerkesztőséggel. Bukarestbe érkezve Czelder nyomozni kezdett, és amikor a helyi orosz és lengyel tisztek Szibériába hurcolt magyar foglyokról, köztük egy bányákban élő Petrovicsról meséltek neki, a történetek azonnal összekapcsolódtak a fejében. A lelkész ebből a meggyőződésből kiindulva küldte el szenzációszámba menő beszámolóit a hazai sajtónak. Bár az irodalomtörténet – köztük Duka Tivadar 1890-es "Petőfi Szibériában?" című forrásmunkája – a találkozást a Regátban álnéven bujdosó honvédek miatti tévedésnek tartja, Czelder 1861 tavaszi levelei a teljes szibériai legenda legelső, közvetlen ősforrásai.

A levél átirata:

"A Vasárnapi Ujság szerkesztőségének

Tisztelt Szerkesztő barátom!

Petőfi Sándor halála vagy élete annyira érdekelvén van Önt s a Vasárnapi Ujság olvasó közönségét, ne mulasztom el, és hogy egy kis lélektani s tapasztalati szempontból indult felvilágosítást ne adjak Petőfiről. És én ezt nem tehetem jobban mintha naplómból kiirok egy részt mely egy utitárssal való találkozásra vonatkozik, előre kijelentvén hogy kiki kövesse saját logikáját.

Jan. 10. 1861. Kora reggel indultam el Kolozsvárról Torda felé s derült idő lévén hogy a táj szépségeit annál inkább kivehessem kin ülök a konduktor mellett, s a hidegért, melyet éreztem bőven kárpótolt a táj gyönyörűsége, mely mint az özvegyi fátyol alól is kimosolygó női szépség ugy tünt föl nekem; ugy tünt fel a táj tél hófátyolával bebortitva. Mennyi kellemes érzést költ fel a kebelben egy regényes táj, főként ha a földet, ha az előtűnik sötétlő bérczet és halmot hazánk földének mondhatjuk s midön én Erdélyt mindig az örökre imádott magyar hazával együtt gondolom, mily érzéseim valának, mit érzett a fájó (?), le sem írhatom, ki sem mondhatom. Miután lelkem az emlékezet és remény képeivel magába vonult, Tordán beültem a kocsiba, ki kitekintvén az ablakon, vissza vissza nézvén a tájra, mint a tőlünk elsiető életörömökre szoktunk vissza nézni. Míg lelkem még mindig hullámzott Erdély multjának, szép emlékeinek szellem karjai közt; megszólit egy utazó társam, ki már beültünkkor sem hagytam egy nézésre, kinek szemébűl és arczárúl nem mindennapi lelki fenséget olvashaték. Utazásomban eddig ez volt a második érdekes találkozás. Egyik egy nővel a Király hágón innen, kinek a gondviselésben kétkedő hitét nyugtatám meg s békitém ki sorsával; s egy misszionarius mit is tehetett volna hivatalához méltóbbat és szentebbet. Hiszen én azért jövék s lettem bujdoso, azért hagytam el hazámat a legérdekesebb időszakban, hogy a lelkileg elhagyatottakat a hit és megnyugvás mennyei karjaira vegyem. De vissza menve félbe hagyott tárgyamhoz, a férfiu ki megszólitott mintha ismerősöm lett volna, soká néztem reá, annyira hogy szinte zavarba jött. Bizalmas beszédbe elegyedvén megmondtam utazásom czélját, s ő még bizalmasabb lett. Magyarázta Erdély szépségét, történelmét s a közönséges öltözetü férfiu gyönyörü költői nyelven beszélt. Én csak álmélkodtam beszédén. Az erdélyi csaták helyei mik utunkban estek lelkünket és beszédeinket az örökre emlékezetes 48 és 49-iki időszakra vivék. Miután én mindig több szépséget találtam utitársam beszédében, s olykor olykor kérdő tekintetet vetettem rá, ő legelöször is mentegeté magát, s látván hogy mindig jobban s jobban kémlelem, mintha benne valakit keresnék: elbeszélte miért oly himlő helyes. „Én is katona voltam egykor s szabadság dicső korában. Bemmel harczolék. A segesvári csatában elestem a csatamezőn, de sok sebeim mellett is volt még annyi erőm hogy éjjel kimásztam a halottak s (?) elestek közül s nagy nehezen megmenekvém. Bujdosásom kimondhatatlan nyomorral szenvedéssel volt egybe kötve. A haza elveszett; ha fölismernek halál vár reám, kegyetlen sors, mindenütt a meghalt haza, bajtársak s a megölettek véres alakjai üldözének még ezen kívül! Bujdosásomban nagy himlőbe estem s a mit Ön rajtam néz meg van magyarázva. Sokat szenvedtem a szenvedő hazáért és szabadságért; képzelhetlen nyomorokat álltam ki, de még kész vagyok talán minderre is; egyszer már elestem még egyszer elesem a hazáért és szabadságért. Ezen nyilatkozat után én azt gondoltam mintha a meghalt (?) Petőfi mellett ülnék. Az arcz az ő arcza, sok szenvedés nyomaival; ritka bajusz és szakál nagyra növe és mutatja hogy egykor ritka volt mert még most is ritkás. De most jő a többi. Én Kolozsvárt bizonyos társaságban beszélvén Petőfiről később, ottani ref. kántor Botos István Úr félre hiva azt mondá nekem, hogy ő tudja miszerint Petőfi él, és ezt a legnagyobb bizonyosággal állitá. Én most már utitársammal a beszédet Petőfire vivén kérdezém: ismerte Ön? Ismertem papom! Mindig Bem közelében volt, ki nagyon szerette. Most Petőfi ismereteire került a sor; én azt mondám hogy értette az angol franczia német nyelvet és forditott is ez idegen nyelvekről, de beszélni nem beszélte. De igen, mondta utitársam, Bemmel mindig francziául beszélt, de tudott még tótul is. Itt én mindjárt arra gondoltam, hogy Selmeczen is járván iskolába megtanulhatott. Most Petőfi költeményeire került a figyelem. Én fölmelitem ujabb költeményei közül Bolond Istókot, s a „Van-e egy marok föld a magyar hazában?”  [Van-e egy marok föld... ] s azt a melyikben ez van „Csak az árulónak van becse, csak annak, a ki szégyenlője ősei neveinek". „Az a fáklya vezet [méltósághoz], amely a hazát hamvasztó máglyán gyujtaték meg”. [Oh ne bántsd a költőt] S erre ő azt felelte hogy Bolond Istókot Petőfi még 1846-ban irta, a többiről nem szolt. Most nejére vivém a figyelmet; ekkor egészen elsötétült s az ablakon kinézvén egy eltitkolt köny látszék szemében. Házas-e Ön kérdém? Nem! volt a hideg felelet. Én kis vártatva mondám „sokan hiszik hogy Petőfi él, s ő azt mondá: nincs benne semmi lehetetlen. Szobrot is akarnak neki emelni mondám s erre félmosollyal ennyit szolt: derék. Most már ő kezdte a beszédét „ugyan mit csinálnának vele ha most előkerülne? Nem tudom mert megholtnak hiszik!  Pénzt adnának neki mert szegény, nemde? Már most meg én nem tudtam felelni. Később Petőfi neje került elő megint, s ő oly óvatosan beszélt mintha valami szent fájdalma lett volna. Beszélgetésünk tárgya volt még többek közt a katholik. gyónás, melyet ő kérdezett hogy mit tartok rola. Én a mint kell tisztelettel s kimélettel szolván ő mintegy elfeledve magát szolt: papom ez lelki zsarnokság! Már kétszer mondá hogy papom. S most én kérdem Ön prot. ember? Nem, én kath. vagyok! Ugy sokat társalkodhatott protestanokkal! S erre csak annyit felelt: lehet. A gyónásról szolván ezt mondá: az érzés mely a szivben van még ki sem ömlött s már meg van ez által szentségtelenitve. Még több tárgyakrul az egyszerű öltözetű férfiu ugy nyilatkozott oly mély igazságokat oly szépen sorolt el hogy én alig hittem saját fülemnek. Utitársam Károlyfehérvárig jött s ott leszállt, míg a kocsink lovat cserélt elvezetett a várhoz s beszélt még egyszer röviden a vár multjáról s az erdélyi ütközetekről. Nekem mindezek után erős gyanum volt hogy ő a meghalt Petőfi, de ugy viselte magát hogy nem birtam megkérdezni. Végre jött az elválás, - megmondtam nevemet s ő megmondta nevét melyre én elmosolyodtam kétkedő tekintetet vetvén reá, s ő megszoritván kezemet hirtelen elsietett csak ennyit mondván: ha boldog idők lesznek még meglátjuk egymást. Én a nevet megtartom magamnak, s bár ki lett légyen a férfiu lelkemre örök benyomást tett. Megtartom nevét magamban azért hogy ha nem ő volt képzelhetetlen lélektani csalodásombol fel ne ?; ha pedig ő volt: el ne áruljam érthetetlen és megfoghatatlan titkolozásait! / Ez van naplómba följegyezve. Én Petőfit csak egyszer láttam. Nem állitom teljes bizonyossággal hogy ő volt, de erős gyanum van a tapasztalati lélektanon alapuló. S ez nem rég alig pár hónapja történt, - Boldogok a kik nem látnak s mégis hisznek! / Olahország Martius 10. 1861. / Czelder Márton / reform. lelkipásztor"

A könyvtáros, helytörténész Vasberényi Géza (1894-1981) Petőfi-relikviagyűjteményéből (No. 506).

2 fol. 3 beírt oldal. Hajtásnyomok, az első levélen apró szakadás, ettől eltekintve igen jó állapotban. Vasberényi borítékkal.