A relikvia: A töredékesen, címlap nélkül fennmaradt kötet 45. oldalán Petőfi Sándor, az 59.-en Petrovics Sándor, míg a 85.-en ismét Petőfi Sándor névaláírás olvasható. Az aláírások hitelességét két egymástól független írásszakértői vélemény támasztja alá. Mindkettő egyértelműen állást foglal abban a kérdésben, hogy a bejegyzések egyetlen kéztől származnak és a spontán írás jegyeit viselik magukon, azaz nem merül fel a bármilyen módszerrel történő másolás lehetősége. Petőfi ismert, hitelesnek tekintett kézjegyeivel összehasonlítva az egyik szakértő megállapítása szerint a beírások kétségtelenül Petőfi Sándortól származnak. A Grafológiai Intézet munkatársa óvatosabban fogalmaz, véleménye szerint valószínűnek tekinthető, hogy az aláírások Petőfi kezétől erednek. A szakértő a hagyományos írásvizsgálat módszerein kívül, számítógépes grafometriás vizsgálatot is végzett, amelynek objektív eredménye szerint a két íráskép 91,2%-os, meglehetősen nagy azonosságot mutat. Teljesen bizonyos állítást csupán azért nem tesz, mert a szóban forgó három aláírás csak kevés alapanyagot szolgáltat az összehasonlításhoz, illetve a hiteles Petőfi aláírások is nagy változatosságot mutatnak. A kötetben ezen kívül több tulajdonosi bejegyzés, magyar és német jegyzet olvasható, használója több helyen a szöveg fölé berajzolta a strófaszerkezetet. A possessor-bejegyzések alapján a kötet útja a következőképpen rekonstruálható: az első előzéklapon 1840. január 11-i bejegyzés áll, amelyet a Bécs melletti Meidlingben tett az ismeretlen tulajdonos, 1844-ben már Magyarországon volt a könyv, augusztus 30-án, a Losonc környéki Nagylibercsén kapta ajándékul Petényi József. Ezután hazai, felvidéki használatban maradhatott, ugyanis 1881-ben pusztafi Bentsik László a selmecbányai líceum VII. osztályos tanulójaként írt be a könyvbe, majd Veress Gyulához, az iglói gimnázium VII. osztályos tanulójához került 1883-ban. A csonka kötet azonos a párizsi Didot műhely sztereotípiai eljárással készített Horatius kiadásával. Az általunk összehasonlításra használt példány az 1800-as kiadásból származik, de az egybeöntött szedést alkalmazó módszer sajátosságai miatt a többi is megegyezik vele. Petőfi és Horatius: Az irodalomtörténet-írás számon tartja Petőfi Horatius iránti rajongását, Ferenczi Zoltán hosszú tanulmányt szentelt a témának. Kutatásai szerint Petőfi Aszódon már 1838-ban magánál tartotta és olvasgatta a klasszikus szerző műveit, a következő év nyarán Ostffyasszonyfán pedig harcosan védte elsőbbségét Ovidiusszal szemben. Orlay Petrics Soma beszámolója szerint az ekkor tulajdonában lévő kisded Horatius kiadást szeptemberben neki ajándékozta. Ennek későbbi sorsa nem ismert, a mai napig fennmaradt azonban az Országos Széchényi Könyvtár Petőfi-Ereklyetárában az a kis -- Párizsban 1828-ban megjelent -- Horatius kötet, amelyet saját kezű dedikációval ellátva ajándékozott Sass Istvánnak „1849-ben a téli hadjáratból visszatértekor.” A könyvecskét a költő mellénye zsebében hordta, tartalmát minden bizonnyal jól ismerte, mert a kis fokozatú betűkkel nyomtatott szöveg alig olvasható, csupán az emlékezet felfrissítésére alkalmas. Ismertetői beszámolnak arról, hogy a 37. lapon könnyen nyílott a kötet, tehát kedvence a Delliushoz címzett óda lehetett. Meg kell említeni, hogy mivel Orlay leírása is ugyanezt a Horatius kiadást említi, elképzelhető, hogy valójában ugyanarról a darabról van szó (Ferenczi Zoltán: Petőfi és Horatius. in: Petőfi-Múzeum 1892. jan. 8-10, márc. 37-40, máj. 53-62., Törő Györgyi: Petőfi könyvbejegyzései, dedikációi. in: Itk 1962. 2. 197-209). Petőfi és a kötet: Horatius versei az iskolai tananyag részét képezték, így Petőfi kezébe is minden bizonnyal diákévei alatt kerülhetett a kis latin nyelvű kötet. Annál is inkább, mivel – amint a fentebbi adatokból is látszik – a költőt tanulmányain túl is érdekelte a klasszikus auktor. Végigtekintve Petőfi iskolái során a legvalószínűbb, hogy tanulmányainak utolsó helyszínén, Pápán használhatta 1841-42-ben a könyvecskét. Erre utal, hogy – miként a kötetben is tapasztalható – a pápai évekre esett névváltoztatása. Első nyomtatásban megjelent versét, "A borozó"-t 1842. május 21-én még Petrovics Sándor, november 8-án Hazámban című költeményét viszont már Petőfi Sándor aláírással látta el. Ehhez a feltevéshez illeszkednek a tulajdonosi bejegyzések is. Az 1840-ben még Bécs közelében lévő kötet feltehetően magyar diákok közvetítésével jutott haza, Petőfitől azután protestáns diákok kapcsolatai révén kerülhetett Felső-Magyarországra. A beírások hitelességét erősíti, hogy nem volt idegen Petőfitől, hogy tankönyveibe beírja nevét. Törő Györgyi említett tanulmányában három olyan kötetet is felsorol, amelyeket iskolai évei alatt látott el névbejegyzésével. Ezek egyébként szintén jól illusztrálják, hogy erre az időszakra esett névcseréje: az 1836-1841 között kelt bejegyzésekben rendre Petrovitsként írta alá magát, de 1842-es dedikációjától kezdve mindig a Petőfi formát használta.