A magyar középkor legjelentősebb író-prédikátorának legelső műve. Pelbárt 1483-tól a dogmatika tanára volt rendjének budai főiskoláján. Itt írta meg munkáját fogadalomból Szűz Mária tiszteletére, miután az 1479--81 között pusztító pestisjárvány idején csodával határos módon meggyógyult. Művének ihletője az Apokalipszis könyvének Mária-ábrázolása volt: a csillagkoszorú számszimbolikáját feloldva 12 részre -- azon belül artikulusokra és capitulumokra -- bontott könyvben írta meg beszédmintáit. Célja az volt, hogy latin szövegének felhasználásával végül is magyarul hangozzanak el beszédei. Felhasználta az egész keresztény világban virágzó Mária-kultusz hagyományát. Koncepciójára legnagyobb hatással Epiphanosz szalamiszi püspök műve lehetett, melynek latin változata "De 12 gemmis" címen igen elterjedt volt a középkorban. Az akkori hagyományokra támaszkodva, de már a reneszánszra jellemző teljességre való törekvéssel írja le Mária alakját, testi-lelki tisztaságtól ragyogó, üde, fiatal nőnek ábrázolva. Több részletében nem is titkoltan saját szépségideálját követte. Művét, mellyel rangos helyet foglalt el az európai egyházi irodalomban, 1483-ban fejezte be. Első alkalommal 1498-ban jelent meg Hagenauban. Többi munkájához hasonlóan számtalan kiadást ért meg, még legalább száz éven át kedvelték és használták Európa-szerte. Pelbárt munkái néhány kivételtől eltekintve az augsburgi kiadó, Johannes Rynmann megbízásából Heinrich Grannál jelentek meg Hagenauban. A szakirodalomban általánosan elfogadott vélekedés szerint Rynmann érdeme Temesvári munkáinak felfedezése és nyomtatásban való megjelentetése.